Churchill tank

A Churchill Mk IV (A22) a brit hadsereg gyalogsági nehéz harckocsija volt második világháborúban. A harckocsi erős páncélzattal rendelkezett, és számos speciális harcjármű alapját képezte. A szériát az akkor brit miniszterelnökről, Winston Churchillről nevezték el, aki nem csak Anglia háborús erőfeszítéseinek szimbóluma volt, hanem ő volt az az ember is, akinek segítségével az első világháború során elkezdődhetett az első harckocsi kifejlesztése is.

A háború kitörése után az angol hadvezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy újabb típusú harckocsikra van szükség. Ennek következtében kezdték meg 1940-ben a Churchill nehéz harckocsik kifejlesztését, de nem vették kellően figyelembe a harctéri tapasztalatokat és figyelmen kívül hagyták a technikai fejlődésben rejlő lehetőségeket is. Így az elkészült tanksorozat az első világháború brit harckocsiépítésének továbbfejlesztéseként jött létre. Erős páncélzat, az újabb változatoknál egyre növekvő tűzerő, de nagy súly és kis mozgékonyság jellemezte a típust. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy különböző speciális változatait (pl. hídvető, vontató, aknamentesítő) sikerrel használták a britek. 1943-ba jelent meg tömegesen a csapatoknál, első bevetésére Dieppe-nél került sor, ahol az első harci tapasztalatok kiábrándítóak voltak. Ezután főként Afrikában, Szicíliában és Dél-Európában alkalmazták. A Churchill kiváló szolgálatot tett, és a brit hadsereg csupán a 60-as években selejtezte ki.

Mk VI Crusader

A Crusader, Mk VI Crusader (A15) a Brit Szárazföldi Erők cirkáló típusú harckocsija volt a második világháborúban. Az Észak-Afrikai hadjárat során a Crusader volt a britek meghatározó páncélosa. Gyenge felépítményével, vékony páncélzatával és a meghibásodásra való hajlamával, az egyik legrosszabb brit konstrukciónak számított, ennek ellenére több mint 5300 darabot gyártottak belőle. Az szicíliai hadjárat idejére a típust már amerikai harckocsikkal váltották fel.

A Crusader harckocsi több fejlesztési programot is megélt, a Crusader I-III. típusok a harckocsi fegyverzetében eltérő változatokat jelölnek, a Crusader I a homlokpáncélba épített géppuska toronnyal, a II. a nélkül illetve megnövelt páncélzattal, III. pedig az erősebb 57 mm-es főfegyverzettel készült. A páncélos bázisán ezenkívül létrehoztak még két önjárő légvédelmi gépágyút (Crusader III, AA Mk I, Crusader III, AA Mk II / Mk III), egy „lövészpácélost” (Crusader II, Gun Tractor Mk I) illetve műszaki és aknamentesítő járműveket.

Cruiser Mk VIII Challenger

A Cruiser Mk VIII Challenger (A30)[1] második világháborús brit harckocsi volt, amelyet az Mk VIII Cromwell harckocsi alvázán alakítottak ki, de annál nagyobb, 17 fontos (76,2 mm-es) gyorstüzelő ágyút kapott, amely már fel tudta venni a harcot az ellenséges harckocsikkal. Azonban a nagyméretű ágyút nem lehetett minden kompromisszum nélkül a már meglévő alvázhoz illeszteni, így a Cruiser Mk VIII Challenger jelentős tűzerővel, de csökkentett páncélvédettséggel rendelkezett. Mivel kisebb problémát jelentett az amerikaiaktól kapott Sherman harckocsialvázakra illeszteni a 17 fontos ágyút, és amúgy is gondok jeletkeztek a Cromwell alváz gyártásában, a háború alatt csak mindössze 300 db. Mk VIII Challenger készült el.

A Challenger kifejlesztésének egyik vezéralakja Roy Robotham volt. Robotham a Rolls-Royce cég autóipari részlegének egyik vezetője volt, aki a világháború kitörése után tétlenul maradt, mivel az autógyártás leállították. Robotham ekkor csapatával kifejlesztett egy harckocsimotort a Rolls-Royce Merlin repülőgépmotor alapján. A Rolls-Royce Meteor névre keresztelt hajtómű egy nagyon megbízható és nagy teljesítményű harckocsimotort adott a brit tervezőknek, akik első alkalommal az Mk VIII Cromwell cirkálótankba építették be azt. Robotham elismerésként állást kapott a brit ellátási minisztériumban és a harckocsitervező bizottságnál annak ellenére, hogy nem volt semmilyen előzetes tapasztalata harckocsitervezésben. A Cromwell tornyába eredetileg a Vickers cég által gyártott 75 mm-es (3 hüvelkyes) ágyút tervezték beépíteni, de kiderült, hogy a Cromwell toronyátmérője ehhez túlságosan kicsi. A britek a háború végéig egyre újabb és újabb változatokat hoztak ki ennek a hiányosságnak az orvoslására - így született meg előbb a Comet I (A34), majd pedig az 1945-ben bemutatott Centurion.

A 200 legyártott Challengert általában olyan harckocsizó alakulatokhoz szállították le, amelyek már a Cromwellel voltak felszerelve, mert a két típus közötti sok azonosság megkönnyítette karbantartásukat és javításukat. Bár a súlypontja magasabban volt, mint a Cromwellnek, a Challengert szerették a harckocsizók, nem utolsósorban erőteljes ágyújának köszönhetően. Az ugyanilyen fegyverrel rendelkező Shermanokkal szemben viszont - a Rolls-Royce Meteor motornak köszönhetően - gyorsabb és jobban manőverezhető volt. Azonban a Shermant könnyebb volt legyártani és végül inkább ez terjedt el a brit alakulatoknál. A normandiai partraszállás során a Challengerek nem tudtak részt venni az első harcokban, csak miután a szövetségesek elfoglalták az első normandiai kikötőket. Ezt követően a háború végéig részt vettek a nyugat-európai harcokban.

A27M 'Cromwell'

A modell fejlesztése 1941-ben indult, a gyártás 1943 novemberétõl 1945-ig folyt. Az elődjénél sokkal erősebb páncélzattal és fegyverzettel ellátott Cromwellt a Crusader felváltására tervezték. Az első Cromwellek, amelyek 1943-ban jelentek meg, még 6 fontos ágyút kaptak, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez a fegyverzet már nem elegendő.

Többféle változat készült, az eredeti 57mm-es löveget a Cromwell IV-es típustól kezdődően 75 mm-es váltotta fel, de egyes változatokba 93 mm-est is építettek. Legnagyobb erénye a kitűnő Meteor motor volt, melynek segítségével igen gyorsan haladhatott, és így felderítésre is kiválóan megfelelt. Kétségtelen tény, hogy a legtöbb brit egységet végül M4 Shermanekkel szerelték fel, de kiképző harckocsiként a Cromwell is értékes szolgálatot tett a D-napra való felkészülésben, és mindvégig ott szolgált az európai hadszíntéren. A típust emellett mozgó figyelőpontként és műszaki mentő harckocsiként is használták. Jóllehet még mindig nem ért fel teljesen a német harckocsikkal, a Cromwell mégis érezhetően jobb volt minden korábbi brit típusnál, és harc közben is elfogadható teljesítményt nyújtott.